Holdtölte (2009)

(Az alábbi novellát Afaneh Richarddal közösen írtuk)

A lány az órájára pillantott. Előbb ért oda, mint mindig. Még volt tíz perc. Tíz perc a végeérhetetlen boldogságig? Tíz perc a helyrehozhatatlan hibáig? Maga sem tudta.
Tíz perc a találkáig, maradjunk ennyiben.
Lenge nyári ruhácskát viselt, amolyan alul fodrosat, meleg augusztusi este volt. Hátat fordított a háznak, s az égre meredt. Telihold. Szerette, mert ettől mindig különlegesnek gondolta a napot. A táncoló bohém füstön keresztül a csillagokat kereste. Ez a belváros. Hiába. Igyekezett nem gondolni semmire. Azzal mindig mindent elront. Mégis sikerült annyira belefeledkeznie önmagába, hogy már a harmadik slukkot szívta cigarettájába, mióta a parázs kiesett a lába elé. Rágyújtott megint. Még négy perc. Szerette volna valamely különleges erővel noszogatni az időt. Nem tudta mire számíthat, de azt igen, hogy már nagyon szeretne túl lenni rajta.

A közeli toronyóra kilencet ütött. Eldobta a cigarettát, megfordult, s becsengetett.

-Egen...? - szólt egy rekettes női hang a nehéz fa ajtó mögül.
-Meghoztam - felelt a lány félénken.
Zár zárt követve kattant az ajtón majd résnyire nyílt.
A lány nagyot nyelt majd belépett. A kis előszobában sötétség honolt és dohszag terjengett.
-Gyere, gyere, itt vagyok a kisszobában - szólt az a hátborzongató női hang. Erőt merített a semmiből, majd továbbindult a labirintusnak tetsző lakásban. Zöldes fény szivárgott a szobából aminek a forrása egy ósdi fából készült tv volt, alig világította be a szobát. A vén nő akivel a lány alig egy holdtöltével ezelőtt ismerkedett meg, egy nyikorgó hintaszékben ült. Arcát félig takarta földig érő hófehér haja.
-Mutasd! - rikkantott éhséggel a szemében.
A lány apró üvegcsét vett elő, amiben kékes derengés örvénylett.
-Tessék - mondta, majd átadta a nőnek - Ahogy megbeszéltük. A lelkem egy igaz szerelemért.
-Igen lányom... Ahogy megbeszéltük - kezdett bele egy kaján vigyorral - A lelked egy igaz szerelemért.

Mondd ki te (2008)

Tudod mondanék én most is valami szépet
Ha nem látszana rajtam, hogy ennyire félek
Félek, pedig tudom hogy nem lenne szabad,
Félek, mert még nem tudom elhinni szavad

Sohase mondtam mikor mondhattam volna,
Mert talán féltem hogy minden szép meghalna
És nem maradna más csak üres szavak,
Amit nem üldözünk el, már az sem marad

Csak egy szó, csak egy test, és egy érintést várok
De egy sötét sikátorban egymagam állok
Ahol nem ér el szó, sem test, és én csak várok
Kiutat innen el csak egy módon látok:

Ragadj karon és vigyél el egy helyre
Hol tudom hogy semmi baj se lenne
Nem lenne ott senki, csak Te és veled én
Állnánk csendben kézenfogva a szakadék szélén

De még itt vagyok, és már az utcalámpák gyúlnak
Talán esőcseppek? Vagy a könnyeim hullnak
Kopott szívem hangosan zokog, lelkem némán sikít
Pedig nem is vagyok szomorú csak félek egy kicsit


Csak egy szó, csak egy test, és egy érintést várok
De egy sötét sikátorban egymagam állok
Ahol nem ér el szó, sem test, és én csak várok
Kiutat innen el csak egy módon látok:
Félek, kérlek fogd a kezem,
Félek, kérlek ölelj most meg,
Félek, kérlek mondd ki Te,
kérlek mondd ki Te
kérlek mondd ki Te, hogy szeretsz.

Hol volt, hol nem volt... (2008)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány. Egy napon az élet úgy hozta, hogy sorsukat összefonja. A fiú művész volt, a lány is, csak másképp. Boldogok voltak, és mögöttük tájkép, mintha egy mesekönyv színes lapjain élnének, látszólag soha, semmitől sem félnének...
De a lánynak új volt a helyzet, mert szivet már sok bántás sebzett, és félt, hogy megtörténik újra, a szívét majd ismét fájdalom dúlja... A fiú kitartott, segíteni akart, a lány fülébe édes szót szavalt. Eltelt egy-két hét és jó pár hónap, a lány megnyugodni látszott, hisz' biztos már a holnap. Kezdte elhinni szerelme szavát. Szerelme Ő? És méginkább barát!
Eljött a nyár és egymáshoz szoktak, boldog pillanatok bőven voltak. A lány lassan elfogadta, hogy egy fiú neki bókolhatna. A fiúnál jobbat nem is kereshetne, hát átadta magát a szerelemnek.
A fiú is változott ám, nem csak a lány, fénye megélénkült, mi rég volt halovány. Nagyszerű volt és még nagyszerűbb lett, talán ez a lány az életébe kellett. Szépen csendben eltelt a tél is, gondok jöttek mentek, és talán mégis, ettől lett a kapcsolatuk tartalmas, és szép is. Néha összezördültek, vitáikban volt lendület, és ahányszor kibékültek, mind a ketten megenyhültek.
A tél is enyhült, a nap néha ragyogott, bár melegedett, a tavasz még habozott. Ragyogott. Mármint a lány, mert boldog volt, az eltelt egy év mély nyomot hagyott. Habozott... Kettőjük között minden rendben volt, együtt nézték, ahogy a tavasz rügyet bont.
Egyik reggel márciusra ébredtek, a fiú csak annyit mondott: „Szeretlek!”
A lány nem felelt, gondolkozott, szépen csendben álmodozott.
Arra gondolt, ha majd egyszer unokái lesznek - és kíváncsiak persze - kérdezgetni fogják:
- Mama, mi a szerelem?
Válaszolni fog rá, öregesen persze:
- Igaz szerelem? Sose feledem... Mesét mondok el nektek, remélem már fekszetek... Figyeljetek!
Szemét behunyva lesz benne valami báj...
- Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy fiú, és egy lány...