Távolodó repülőgép után
földről bámulni...ezt mindig szerettem. Ha csak tehettem kint álltam a
szép emlékű Ferihegy 1 légiteraszán. Kedves ismerős úgy nem repülhetett
el, hogy ne búcsúztattam volna szívesen, segítve kicipelni a csomagot,
végigállva a becsekkolást, elfogyasztva az utolsó méregdrága kávét az
emeleti bisztróban, integetve a lent kacskaringózó transzferbusznak, és
végül a gépnek, ahogy az lustán elgördült a terasz előtt, ráfordulva a
kifutóra, mielőtt megrázva magát elrugaszkodott a nyári naptól remegve
izzó, vagy épp a tél fagyában csikorgó betonról. A repülő mindig
csigalassan emelkedett, zsugorodott, bő időt hagyva gondolatnak,
ábrándoknak, terveknek, pontoknak, felkiáltó és kérdőjeleknek. Nem is
olyan régen ez nagy divat volt. Az ember ritkán utazott teljesen
egyedül, és gyakran kikísérték. Velem is megesett, bár a fedélzeten már
általában ritkán gondoltam az itthon, a check-in másik oldalán
maradtakkal. Ott már a saját jövőmmel törődtem, mint ahogy a földről
nézelődőt is hamar elragadták az asszociációk csábításai míg ekképp
kollektíven magára hagytuk a jelent és végképp a csapongó képzelet
játékszerévé váltunk. Néhány kivételes alkalom azért akadt, mikor a
repülőgép sziluettje megcáfolta a lomhaság összes törvényét, és olyan
rohamos gyorsasággal távolodott, hogy annyi idő alatt egy tisztességes
könnycsepp sem képes a szemtől a száj vonala alá gördülni. Ez a kevés
rendhagyó repterezés mindig pontot tett valamely történet végére, melyet
évekig írt az idő. Olyan is előfordult, hogy nem szálltam fel a gépre,
pedig tudtam, a sors kezében ott a toll. De ahogy a bölcsek mondják:
ahol kinyílt egy ajtó, ott volt egy kilincs. Később egy másik repülő
persze engem is elvitt, de az már az ajtó másik oldalán történt.
Szerencsére.
"Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
E.A.Poe: A holló (Tóth Árpád)
A kígyó hava
Amit akart, azt gyorsan és könnyen elérte, ez szinte úszott a férfi körül kavargó levegőben. Fekete hosszú haját váll alá érő copfban hordta, amit ujjnyi vastag mély rúnákkal vésett ezüstgyűrű fogott össze. A két ember magas alak, mélyen térd alatt szárnyakként csapkodó ballonban rótta a járda hosszát, lendületes lépteivel. Bal kezét egy mellkasán kereszteződő bíbor szalagba fűzte, mint aki esküdni készül valami szent dologra - szentségtelenre talán. Jobbjában hosszú, hangszertáskára emlékeztető méretes dobozt fogantyúját markolta. Átvágott a lemenő nap sugaraiban fürdő négysávos úton míg a szemben álló hatalmas öreg épület vetette árnyékok ráborultak, és már csak szürke sziluettje haladt tempósan a bejárat felé. Mintha sosem járt volna a fényben, emléke néhány pillanat alatt vált valószínűtlenné. Az öreg könyvkereskedő befelé pakolta az utcai standokat. A kislány végignézte ahogy kővé dermed a sötét férfi közelségétől, amint az átvágott előtte az úttesten. Majd, ahogy eltűnt az árnyékok között, lehulltak a dermedtség szilánkjai, az öreg megrázza ősz fejét, mint aki elhesseget egy ijesztő gondolatot. A kislány gyanította, hogy a sötét ruhás férfi körül ez mindennapos dolog. Vele mégsem történt meg, hisz épp erre várt órák óta a bolt melletti szűk sikátorba húzódva. Élesedő látásának engedett a tócsákban gyűlő, lassan párolgó sötétség, komor elégtétellel indult el célpontja után. A búcsúzó nappal narancsszín üvegsikollyal merült a horizonton gyűlő felhők alá.
Coironer közepes méretű északnyugati város volt. Népek országútjára épült, épp keresztbe, - mondták a helyiek - a hegyek lábánál, nem messze az óceán partjától. Kikötője századok, talán évezredek óta ontotta a bevándorlók kopott ruhás, cókbatyus tömegeit, melyek aztán szürke masszaként folytak át a vidéken, kétségbeesetten kergetve illékony isteneik: a Jobb és a Több nyomát. A város hazug szeretőnek bizonyult legtöbbjük számára. Moonrare nem a nagy vízen keresztül érkezett, de ismerte az óceán dalait. Néha az a bizonytalan érzése támadt, hogy jóval többre emlékszik, mint ami valóban megtörtént vele, ami nyilvánvaló képtelenség volt. Amire emlékezni kellett, arra emlékezett - és ez mindig megnyugvással töltötte el. Most is, mikor a Yarenal néhány méterre elhaladt előtte. Leküzdötte a gyűlölet és fizikai undor keverékéből kevert rátörő hányingert, mely őrült bohócként öklözte a gyomrát. Keresztüllépett a csatorna gőzölgő, nedves fedelén és elindult a rohamosan fogyó vörösbe fordult fényen át az épület felé. Lábszárra simuló vékony bőrnadrágot és rég elfeledett divat szerint szabott hosszú ujjú selyem felsőt viselt, finom de erős bőrből varrt veiff félcsizmával, melyben zajtalanul léphetett. Bal alkarjára csatolva ott érezte Shidar megnyugtató remegését. A hosszú vékony vérpenge halkan zümmögött, ahogy ideje közeledett. A Shidar kétélű fegyver volt, amivel szinte lehetetlen hibázni, de az egyik oldalán vájt vékony ereszben mindig gazdája vére folyt. A Belizar óriás épülettömbje cinikus mohósággal várta, hogy Moonrare belépjen árnyékába, és talán nem is volt hátra már több mint egy régen elmúlt pillanat, mikor az a kíméletlen és ellentmondást nem tűrő marok hátulról megragadta az apró lány vállát, és elrántotta a szemközti járdától, hogy aztán emberfeletti sebességgel húzza magával keresztül az ébredő sötétségben zokogó utcákon.
Képek: 1. Aégis (Mario S. Nevado) - 2. James Zapata: Dark Art
Homlokráncok közé szorult már az idő, szemére is kéne már az okuláré. A félhomályos szobácskában egy szépen rendezett, de kopott asztalnál ült. Pergament és tintát vett elő, olyan határozott mozdulattal, hogy maga is elhitte, most írni fog. Még mielőtt bárminek nekikezdett volna, egy asztali képen akadt meg a szeme. Gyakran nézte, kedves volt szívének: egy kopott családi kép. Rajta volt a legkisebb, Lujza lánya, még alig topogott. Mellette Zolika és Gabika, mint két tojás, de nem a hasonlóság miatt gondolta mindenki így, csak a fejformájukat örökölték a Déditől. Ők akkoriban már oskolások voltak, Gabika kezében már xilofon volt, amit kisiskolásként kapott. És ott volt nejével ő is, őszintén mosolygott. Hogy is ne mosolygott volna? Neje olyan fiatalka volt, hogy szinte lányának tetszhetett volna, és ő is olyan ifjú volt még akkor, kacér bajszával próbálta idősbíteni magát.
Megmártotta tollát, ami restül szívta magába az indigókéket. A lap felé tartotta, majd idős csuklója remegni kezdett. Elmúlt az elhatározás, elillant az akarat: Kezéből csak úgy hullott ki a toll, mint az őszi falevelek hullnak enyhe szélben. A munkától elkeményedett ujjbegyeivel dörzsölgette a papír szélét; hátha visszatér a bátorsága.
Zajt neszelt, odakünn már a szentjánosbogarak fejtegették szárnyukat. Hatalmas mérget érzett, minden egyes ablaknak csapódó bogár iránt, mintha csak miattuk ne tudna írni.
Csak úgy, ahogyan csak ő szokta, megsimogatta a papírt: -Írjak?
És kicsit fájón sóhajtotta: -Minek?
Régen olyan kevesen voltak az emberek. Nagy üres tereket mutatnak a képek, vagy elküldtek mindenkit vagy elmentek a népek. Vagy nem zsúfolódtak nagyvárosokba, zsíros vidéki földeken lomha időben bámultak kevesen, előre szegezett szemekkel, kihúzva gerincet, csakis egyenesen. Minden nagyobb volt régen. Több anyagból masszívabb gépek, nagyobb csarnokok, magas tetőkkel, üresek ezek is, a szerelőkkel alig telt sorokban csak néhány alak - belegondolok - ma már mind mélyen földhalmok alatt.
A régi fotó mai szemmel üres. Hatalmas levegőtömbökkel, öles léptű kalapos férfiak között, ha nő is feltűnik: túlöltözött, vagy görnyedt háttal rőzsét cipelve nyomorult arccal tekintget ferde szögben felfelé lázas szemekkel, mintha tudná: száz évnek el kell telni, de lesz majd egy ember, ki érteni vágyik, mi nyomta lelkét, hová cipelte, s kinek a terhét.
A régi fotó kétirányú ablak. Néznek a holtak, és faggatnak:
- Hová tolakszik?
- Ki fia borja?
- Méricskélne?
- Nincs jobb dolga?
Vén az idő, csak álom az élet, és egyszer minket is majd így néznek. Úgy nézz a gépbe: a jövőbe nézel. Síron túlról, de szenvedéllyel.
Van egy éjjeli lepke a kávéspohár alatt.
Berepült, itt kőrözött, ráraktam, alulmaradt.
Most nyugodtan ül, szárnyai a hátán, nem izgatott.
Most, hogy egy pohár alatt van, már én is relax vagyok.
Színe a harmincas években lehetett divatban: kissé nagymamás.
Egyetlen látható előnye: százszálalékos asztalba olvadás.
Nem repked már bolond körökben kopogva, zúzva.
Nem dugja fejét egy hatvanas izzó fénykútba.
Kiviszem, a sötét hátha magába húzza.
...A lány az ágy szélén ült. Szeme a semmibe meredt. Fáradt ujjaival még épphogy tartotta cigarettáját, bár a parázs már rég elaludt. Mögötte ott volt összegyűrve a takaró. Csak elhagyottan hevert az ágyon. A helységet furcsa illat lengte be. A levegőben ott volt a cigaretta, a szegfűszeges tea, és a szex egyvelege.
Az asztalon két borospohár ácsorgott csendben. A földön szanaszét hevertek ruhadarabok, női, és férfi darabok is.
A lány az ágy szélén ült...
A parkban ültek. Távolról csak annyi látszódott, hogy 4-5 lány kis körben ül a fűben, beszélgetnek, és a csendesebb percekben csak elfekszenek, és bámulják az eget. Igazából semmi különös, a környéken mindenki ezt csinálta, hiszen nyár volt, meleg, napsütéses nyár, így a fiatalok többsége a nyüzsgő belváros parkjaiban pihent.
A kis társaságból azonban az egyik lány mégis kitűnt. Ülve is látszott rajta, hogy alacsony, félhosszú haja kicsit kócosan hullott az arcába. Bohém nevetése távolra elhallatszott. Csak ő dohányzott a társaságban, kicsit kijjebb ült a körből így kímélve a többieket. Természetes külsejével és a többiektől való eltávolodásával is magára vonzotta az unatkozó szemeket.
A férfi egy padon ült. Ölében laptoppal, még a szabadban sem tudott igazán kikapcsolni. Felpillantott, mert egy bájos női kacaj ütötte meg a fülét, és kíváncsi volt, hogy nézhet ki. Kis körültekintés után meg is látta a lányt. Napsárga trikót viselt, és rövid fekete farmert. Dorkója mellette hevert hanyagul. A napfényben egy pillanatra megcsillant nyaklánca, de a férfi ebből a távolságból nem látta, hogy pontosan milyen. Egyszerűségével kitűnt mindenki közül.
Talán megérezte hogy figyelik, így mialatt a táskájában kutatott cigaretta után, hirtelen felpillantott. A tekintetük találkozott, de a lány a kezével ösztönösen matatott tovább.
Tíz hosszú másodperc is eltelhetett így mire a férfi feleszmélt. Nem volt benne biztos, hogy a lány is érezte azt amit ő, de úgy gondolta, a sorsa itt új irányt vett.
A lány a váróban ült. Figyelt, mikor hallja meg a bemondó hangját. Bár a nyelvet nem értette, de tisztán kihallatszott egy idősebb férfi rossz kiejtése: Budapest. Próbálta kivenni a körülötte ülők reakciójából, hogy mit mondhatott be. Néhányan felálltak. Kezdte összeszedni a holmiját, szép kis csomagjában ott lapult rengeteg emlék a nyaralásról. Tudta, az első dolga az lesz ha hazaér, hogy kidob mindent. A legszebb ruháit hozta magával, de azoktól is meg kell válnia. Nem akarja hogy bármi is emlékeztesse erre a szörnyű hétre, és arra a sokkal szörnyűbb férfira. Ahogy a bőröndöt tette fel a tolókocsira, meglátott egy táskát a szeme sarkából. Nem volt a közelében senki, magányos volt. A lány körülnézett, és a dohányzó üvegfalán át megpillantotta a táska gazdáját.
Szóval csak dohányozni mentek - gondolta - tehát a gép késik.
Minden további külföldön töltött perc szenvedés volt. Nagyon ideje lett volna, hogy véget érjen ez a hét.
...Az erdőben jártak. Inkább rohantak. A sűrű ágazás sokszor parancsolt megálljt a társaságnak, míg egy idő után már nem törődtek a fennakadt ruhadarabokkal, csak rohantak tovább, így némelyikük egyenruhája már annyira tépázott volt, mintha vadkutyák tépdelték volna cafatokra.
Egy közülük leány volt, fiatalabb, gyöngébb is mint ők. Leghátul futott, a négy férfi jól kitaposott útján próbált érvényesülni. Magassarkú lakkcipőjét már az erdő szélén lerúgta magáról, így talpát már rég szétvagdosta a bozótos, harisnyáján egyre több szál szaladt fel...
A száraz parkettán ült, törökülésben. Körülötte öreg molylepkék keringtek. Azért gondolta, hogy öregek, mert már évek óta ott voltak a szobájában.
A lány a száraz parkettán ült, és előrehajolva zsíros ujjaival szíveket rajzolt a földre. Egy régi dalt dúdolt, amit még gyerekkorában tanult az anyjától. A szövege magába foglalta mindazt, ami most foglalkoztatta; álmok, vágyak, és mesék az igaz szerelemről.
Visszasírta ezt a boldog, naiv, tapasztalat- és problémamentes gyerekkort. Fáradt szemeiben könny csillant, ahogy a remény találkozott a hitetlenséggel. Hiszen a hit csak egy szinonima a tudatlanságra.
