"Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
E.A.Poe: A holló (Tóth Árpád)
A kígyó hava
Amit akart, azt gyorsan és könnyen elérte, ez szinte úszott a férfi körül kavargó levegőben. Fekete hosszú haját váll alá érő copfban hordta, amit ujjnyi vastag mély rúnákkal vésett ezüstgyűrű fogott össze. A két ember magas alak, mélyen térd alatt szárnyakként csapkodó ballonban rótta a járda hosszát, lendületes lépteivel. Bal kezét egy mellkasán kereszteződő bíbor szalagba fűzte, mint aki esküdni készül valami szent dologra - szentségtelenre talán. Jobbjában hosszú, hangszertáskára emlékeztető méretes dobozt fogantyúját markolta. Átvágott a lemenő nap sugaraiban fürdő négysávos úton míg a szemben álló hatalmas öreg épület vetette árnyékok ráborultak, és már csak szürke sziluettje haladt tempósan a bejárat felé. Mintha sosem járt volna a fényben, emléke néhány pillanat alatt vált valószínűtlenné. Az öreg könyvkereskedő befelé pakolta az utcai standokat. A kislány végignézte ahogy kővé dermed a sötét férfi közelségétől, amint az átvágott előtte az úttesten. Majd, ahogy eltűnt az árnyékok között, lehulltak a dermedtség szilánkjai, az öreg megrázza ősz fejét, mint aki elhesseget egy ijesztő gondolatot. A kislány gyanította, hogy a sötét ruhás férfi körül ez mindennapos dolog. Vele mégsem történt meg, hisz épp erre várt órák óta a bolt melletti szűk sikátorba húzódva. Élesedő látásának engedett a tócsákban gyűlő, lassan párolgó sötétség, komor elégtétellel indult el célpontja után. A búcsúzó nappal narancsszín üvegsikollyal merült a horizonton gyűlő felhők alá.
Coironer közepes méretű északnyugati város volt. Népek országútjára épült, épp keresztbe, - mondták a helyiek - a hegyek lábánál, nem messze az óceán partjától. Kikötője századok, talán évezredek óta ontotta a bevándorlók kopott ruhás, cókbatyus tömegeit, melyek aztán szürke masszaként folytak át a vidéken, kétségbeesetten kergetve illékony isteneik: a Jobb és a Több nyomát. A város hazug szeretőnek bizonyult legtöbbjük számára. Moonrare nem a nagy vízen keresztül érkezett, de ismerte az óceán dalait. Néha az a bizonytalan érzése támadt, hogy jóval többre emlékszik, mint ami valóban megtörtént vele, ami nyilvánvaló képtelenség volt. Amire emlékezni kellett, arra emlékezett - és ez mindig megnyugvással töltötte el. Most is, mikor a Yarenal néhány méterre elhaladt előtte. Leküzdötte a gyűlölet és fizikai undor keverékéből kevert rátörő hányingert, mely őrült bohócként öklözte a gyomrát. Keresztüllépett a csatorna gőzölgő, nedves fedelén és elindult a rohamosan fogyó vörösbe fordult fényen át az épület felé. Lábszárra simuló vékony bőrnadrágot és rég elfeledett divat szerint szabott hosszú ujjú selyem felsőt viselt, finom de erős bőrből varrt veiff félcsizmával, melyben zajtalanul léphetett. Bal alkarjára csatolva ott érezte Shidar megnyugtató remegését. A hosszú vékony vérpenge halkan zümmögött, ahogy ideje közeledett. A Shidar kétélű fegyver volt, amivel szinte lehetetlen hibázni, de az egyik oldalán vájt vékony ereszben mindig gazdája vére folyt. A Belizar óriás épülettömbje cinikus mohósággal várta, hogy Moonrare belépjen árnyékába, és talán nem is volt hátra már több mint egy régen elmúlt pillanat, mikor az a kíméletlen és ellentmondást nem tűrő marok hátulról megragadta az apró lány vállát, és elrántotta a szemközti járdától, hogy aztán emberfeletti sebességgel húzza magával keresztül az ébredő sötétségben zokogó utcákon.
Képek: 1. Aégis (Mario S. Nevado) - 2. James Zapata: Dark Art
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése