Távolodó repülőgép után földről bámulni...ezt mindig szerettem. Ha csak tehettem kint álltam a szép emlékű Ferihegy 1 légiteraszán. Kedves ismerős úgy nem repülhetett el, hogy ne búcsúztattam volna szívesen, segítve kicipelni a csomagot, végigállva a becsekkolást, elfogyasztva az utolsó méregdrága kávét az emeleti bisztróban, integetve a lent kacskaringózó transzferbusznak, és végül a gépnek, ahogy az lustán elgördült a terasz előtt, ráfordulva a kifutóra, mielőtt megrázva magát elrugaszkodott a nyári naptól remegve izzó, vagy épp a tél fagyában csikorgó betonról. A repülő mindig csigalassan emelkedett, zsugorodott, bő időt hagyva gondolatnak, ábrándoknak, terveknek, pontoknak, felkiáltó és kérdőjeleknek. Nem is olyan régen ez nagy divat volt. Az ember ritkán utazott teljesen egyedül, és gyakran kikísérték. Velem is megesett, bár a fedélzeten már általában ritkán gondoltam az itthon, a check-in másik oldalán maradtakkal. Ott már a saját jövőmmel törődtem, mint ahogy a földről nézelődőt is hamar elragadták az asszociációk csábításai míg ekképp kollektíven magára hagytuk a jelent és végképp a csapongó képzelet játékszerévé váltunk. Néhány kivételes alkalom azért akadt, mikor a repülőgép sziluettje megcáfolta a lomhaság összes törvényét, és olyan rohamos gyorsasággal távolodott, hogy annyi idő alatt egy tisztességes könnycsepp sem képes a szemtől a száj vonala alá gördülni. Ez a kevés rendhagyó repterezés mindig pontot tett valamely történet végére, melyet évekig írt az idő. Olyan is előfordult, hogy nem szálltam fel a gépre, pedig tudtam, a sors kezében ott a toll. De ahogy a bölcsek mondják: ahol kinyílt egy ajtó, ott volt egy kilincs. Később egy másik repülő persze engem is elvitt, de az már az ajtó másik oldalán történt. Szerencsére.
egyébként, elfelejtettem mondani, hogy ahol kinyílik egy ajtó, ott _van_ egy ajtó. semmi több. :D
VálaszTörlésahol az ajtó, ott a kilincs ;)
VálaszTörlés