Hullám

Látod,
Megint átvert a hullám,
Ringott alattunk, megfakulván,
Ijedt szemekkel bújtál a tóba,
A szerelemmentes, ringatóba,
A néma sikoly rőt kacaj kabátja,
Csak vékony lepel, elúszó hártya..

Nézd,
Hanyatt magad!
Lustán ússz magasra, és süss fel megint!
Csak csapj rá a hasra, ha üres, majd múlik,
Csak attól szokatlan, hogy velem itt mély,
Ott fent a magasban meg úszik az ég,
Hisz mindig tavasz van!

A válasz: teher.
De miért is kérded?
Hullámok nyújtóznak lustán el érted,
Fecsegő tajték habján fehérben,
Sok vízcsepp-tanács, elporlik a szélben,
Szelíden szeret, ki ringat, nevet,
El sem rejtheted, mint gyémánt, neved.

Bele, Szét, Dűlt

Olyan érthetetlen, mikor a régi házban,
A halott kislány megfordul az ágyon,
Fehér arcába hulló hajával,
Keresztülbámul rajtam vádlón,

És csak nagymamám meleg kezéből,
Kigömbölyödő lábos-leves,
Nyugtat, falatnyi emléke rebben,
Szívemszakadva, ritmusheves.

Szürkében úszó világvalóság,
Más mint az emlék, ismeretlen,
Ideálmodtam, beleszédültem,
Végérvágányon itt rekedtem.

Nem az első és nem az utolsó,
Alkalomadtán is alkalmatlan,
Akaratszilánkok alaktalanná
Válnak a tejszerű anyagban.

Lassan húzom a lábam ha lépek,
Marasztapaszt az álomingovány,
Cuppog, mélye böffen, megállít,
Fulladva űz a lénytalány.

Nem félek már. Sáragaszkodó,
Gyermekkorcsolyás emléke csurran,
Otthon vagyok. Itt véremből szisszen,
Vénámból szökken, mind, mi voltam.

Variációk egy témára

(historizálva - radnótisan)

Partján,
A nők mind földre borultak,
Csikorgón, alig telt az idő,
Kabátja alól lestek a holtak..

 (romanticizálva - jambikusan)

Ősi szerelem,
Méregital,
Dalait elmúlás szőtte,
Szíved mégis száll sohasemvolt,
Sohasemjárt eltávolodó horizonton

(merengőn - haikusan)

folyó
partján tavasz jár
lágy szél simogat
nemrég temettelek el

(vágyakozón - a'la gaston)

jó lenne újra
ölelni, szeretni sírva
megbánni, megtenni, mintha
nem is múlnának az évek
mintha szeretnélek téged..

kibeszélő

lány:
ez a poszt traumás érzés, aki szeretett már, érezte biztosan.
vágyni az elérhetetlent, bekötött szemmel, teli tüdőből fújni a múlt hamvait - hátha lángra kap

fiú:
az elérhetetlen
egyszerre mintha közel lenne de mégis olyan távol, hogy oda elutazni is képtelenség
a távol fájdalma, és a távol dalai
az idő mély kútja, és ahogy belerévedünk
a parázs sosem alszik ki
majd csak velünk együtt
de a hamu termékeny...és az új főnix soha nincs messzebb annál, mint ameddig a karod elér..
ez olyan kínai cucc
édes savanyú
könnyes nevetős

lány:
közelstávolkeleti ambivalencia.

fiú:
ez maga az élet. a tao.
ezért szeretem annyira, hogy épp ide születtem a mérleg nyelvének a kellős közepére, kelet és nyugat közé, húsnak a szendvicsbe
itt minden világok összes szavát érteni
ez itt az arany közép maga

lány:
szerintem ha összegyúrjuk a kettőt: keleti gazdagság a szívben, növekvő tudatosság az elmében, okosan vegyítve a nyugat külső gazdagságával és fejlődésével.
that's my secret.
but cssssssssssssss!

fiú:
látod, ezt nézem én is mióta ismerlek
olyan őszinte ez a Te nagy titkod, hogy a szíved fölé van tűzve cifra szalaggal
but still, my lips are sealed!

lány:
a cifra szalag jó
illik a piros-barna magyar kislányhoz

fiú:
takaros, annyi szent

Régi évek | Próza kihívás 1. hét: Nemtettél

Távolodó repülőgép után földről bámulni...ezt mindig szerettem. Ha csak tehettem kint álltam a szép emlékű Ferihegy 1 légiteraszán. Kedves ismerős úgy nem repülhetett el, hogy ne búcsúztattam volna szívesen, segítve kicipelni a csomagot, végigállva a becsekkolást, elfogyasztva az utolsó méregdrága kávét az emeleti bisztróban, integetve a lent kacskaringózó transzferbusznak, és végül a gépnek, ahogy az lustán elgördült a terasz előtt, ráfordulva a kifutóra, mielőtt megrázva magát elrugaszkodott a nyári naptól remegve izzó, vagy épp a tél fagyában csikorgó betonról. A repülő mindig csigalassan emelkedett, zsugorodott, bő időt hagyva gondolatnak, ábrándoknak, terveknek, pontoknak, felkiáltó és kérdőjeleknek. Nem is olyan régen ez  nagy divat volt. Az ember ritkán utazott teljesen egyedül, és gyakran kikísérték. Velem is megesett, bár a fedélzeten már általában ritkán gondoltam az itthon, a check-in másik oldalán maradtakkal. Ott már a saját jövőmmel törődtem, mint ahogy a földről nézelődőt is hamar elragadták az asszociációk csábításai míg ekképp kollektíven magára hagytuk a jelent és végképp a csapongó képzelet játékszerévé váltunk. Néhány kivételes alkalom azért akadt, mikor a repülőgép sziluettje megcáfolta a lomhaság összes törvényét, és olyan rohamos gyorsasággal távolodott, hogy annyi idő alatt egy tisztességes könnycsepp sem képes a szemtől a száj vonala alá gördülni. Ez a kevés rendhagyó repterezés mindig pontot tett valamely történet végére, melyet évekig írt az idő. Olyan is előfordult, hogy nem szálltam fel a gépre, pedig tudtam, a sors kezében ott a toll. De ahogy a bölcsek mondják: ahol kinyílt egy ajtó, ott volt egy kilincs. Később egy másik repülő persze engem is elvitt, de az már az ajtó másik oldalán történt. Szerencsére.

Kérdőjelek

Kiforrott vénákkal válaszokat kergetsz,

Néhányat elmentesz, de többnyire csak elvetsz.

Nem lehet úgy keresni, hogy kérdésed sincs nagyon,

Mi feleletet vársz rá ilyenkor vajon?

Nyápic vagy kimondani: ,,Kérdőjelet rá!'',

Az elüszkösödött seb is ugyanannyit fáj.

Vak vagy hát nem látod? Az érzékeid csalnak,

Félsz, mert minden válasz után van egy ,,baj van!''

Szervusz, viszlát!

Indiánnyár hever pamlagon,

Ősz közelít, de még altatom.

Hagyom. Majd jön idejében,

Szeptember végén majd idelibben.

Itt a vége, már elfutott,

Melegét őrzi még a szív,

Távoli mosoly már a nyár,

Indulni kell, a messzi hív!

(KM: Gaston)

Piros

(EZT teljesen Gaston írta ((légyszi szerkezd át úgy, hogy alul te legyél majd a közzétevő :D))

Piros

Na kösz

Ez jól esett.

Most írjak valami szíveset?
Vagy naplementét? Vagy véreset?
Vagy farkast, ki kislánnyal vétkezett?

Vagy olyat mi sohasem létezett?

Nem.

Azért sem.

Nem lesz piros.

Inkább zöld mezős, alkonyos.

Mikor már ébrednek a pajkos vakondok,

(csak hiszed, hogy ilyenkor nagyokat mondok)

Inkább hűs fröccsös balkonos.

Kóborló

A világ felszínes, sarkon fordult,

Megbillent, majd továbbgondolt.

Megfontolt, de elesett,

A Föld beleremegett.

Kevés a jó szándék a rossz

kezekben valaki összemos,

Hatalma nincs, mégis kilincs

Ajtót mutat, nyithat utat,

Hol nappal átmennék Veled,

Egy kép, szeletnyi képzelet.

Ide oda cibál, karjaiban tépáz,

Elmém marasztal, szívem szétráz,

Méláz, búsan bolyongó,

Nincs más, csak egy altató.

Hát tűzoltó leszek és katona,

Fegyveres-erős, ki ébren áll,

Mondd, a viharban kóbor lóval,

Szénamezőkön Rád talál?

(KM: Gaston)

Project X | Líra kihívás 1. hét: Félelmek

Most ki kéne mondani

- de szebben, kellene-

Hogy mégse, nem lehetne

Az ötleteket így ontani

Lenni a semmiben,

Ez nagyon csábos

De kitűnni a valóval

Ez a világos.

Nincs még semmi,

És ez a morbid,

A tervekkel koholni,

Ez tudom, már ósdi.

Biztosra mennék, 

Ha hagynád, ha lehet,

De nem tudok mert 

Dolgozni kell még, ezret.

Sideways | Líra kihívás 1. hét: Megbántál

Wait,

Just a moment of trust,

In this tide we must,

Use our angel dust,

Time will everlast.

Never

Eyes too blind to see,

It's so naked, it's me,

Just make sure that we,

Gather here to be.

Stay

Darkness falls on cold,

Plans we made, so bold,

All our dreams got old,

Who let love unfold?

Törött Istenek - part I.

"Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón

S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

E.A.Poe: A holló (Tóth Árpád)

A kígyó hava

Amit akart, azt gyorsan és könnyen elérte, ez szinte úszott a férfi körül kavargó levegőben. Fekete hosszú haját váll alá érő copfban hordta, amit ujjnyi vastag mély rúnákkal vésett ezüstgyűrű fogott össze. A két ember magas alak, mélyen térd alatt szárnyakként csapkodó ballonban rótta a járda hosszát, lendületes lépteivel. Bal kezét egy mellkasán kereszteződő bíbor szalagba fűzte, mint aki esküdni készül valami szent dologra - szentségtelenre talán. Jobbjában hosszú, hangszertáskára emlékeztető méretes dobozt fogantyúját markolta. Átvágott a lemenő nap sugaraiban fürdő négysávos úton míg a szemben álló hatalmas öreg épület vetette árnyékok ráborultak, és már csak szürke sziluettje haladt tempósan a bejárat felé. Mintha sosem járt volna a fényben, emléke néhány pillanat alatt vált valószínűtlenné. Az öreg könyvkereskedő befelé pakolta az utcai standokat. A kislány végignézte ahogy kővé dermed a sötét férfi közelségétől, amint az átvágott előtte az úttesten. Majd, ahogy eltűnt az árnyékok között, lehulltak a dermedtség szilánkjai, az öreg megrázza ősz fejét, mint aki elhesseget egy ijesztő gondolatot. A kislány gyanította, hogy a sötét ruhás férfi körül ez mindennapos dolog. Vele mégsem történt meg, hisz épp erre várt órák óta a bolt melletti szűk sikátorba húzódva. Élesedő látásának engedett a tócsákban gyűlő, lassan párolgó sötétség, komor elégtétellel indult el célpontja után. A búcsúzó nappal narancsszín üvegsikollyal merült a horizonton gyűlő felhők alá.

Coironer közepes méretű északnyugati város volt. Népek országútjára épült, épp keresztbe, - mondták a helyiek - a hegyek lábánál, nem messze az óceán partjától. Kikötője századok, talán évezredek óta ontotta a bevándorlók kopott ruhás, cókbatyus tömegeit, melyek aztán szürke masszaként folytak át a vidéken, kétségbeesetten kergetve illékony isteneik: a Jobb és a Több nyomát. A város hazug szeretőnek bizonyult legtöbbjük számára. Moonrare nem a nagy vízen keresztül érkezett, de ismerte az óceán dalait. Néha az a bizonytalan érzése támadt, hogy jóval többre emlékszik, mint ami valóban megtörtént vele, ami nyilvánvaló képtelenség volt. Amire emlékezni kellett, arra emlékezett - és ez mindig megnyugvással töltötte el. Most is, mikor a Yarenal néhány méterre elhaladt előtte. Leküzdötte a gyűlölet és fizikai undor keverékéből kevert rátörő hányingert, mely őrült bohócként öklözte a gyomrát.  Keresztüllépett a csatorna gőzölgő, nedves fedelén és elindult a rohamosan fogyó vörösbe fordult fényen át az épület felé. Lábszárra simuló vékony bőrnadrágot és rég elfeledett divat szerint szabott hosszú ujjú selyem felsőt viselt, finom de erős bőrből varrt veiff félcsizmával, melyben zajtalanul léphetett.  Bal alkarjára csatolva ott érezte Shidar megnyugtató remegését. A hosszú vékony vérpenge halkan zümmögött, ahogy ideje közeledett. A Shidar kétélű fegyver volt, amivel szinte lehetetlen hibázni, de az egyik oldalán vájt vékony ereszben mindig gazdája vére folyt. A Belizar óriás épülettömbje cinikus mohósággal várta, hogy Moonrare belépjen árnyékába, és talán nem is volt hátra már több mint egy régen elmúlt pillanat, mikor az a kíméletlen és ellentmondást nem tűrő marok hátulról megragadta az apró lány vállát, és elrántotta a szemközti járdától, hogy aztán emberfeletti sebességgel húzza magával keresztül az ébredő sötétségben zokogó utcákon.

Képek: 1. Aégis (Mario S. Nevado) - 2. James Zapata: Dark Art

A lélek balga fényűzése | Próza kihívás 1. hét: Édesapám

zene hozzá kötelezően:

Homlokráncok közé szorult már az idő, szemére is kéne már az okuláré. A félhomályos szobácskában egy szépen rendezett, de kopott asztalnál ült. Pergament és tintát vett elő, olyan határozott mozdulattal, hogy maga is elhitte, most írni fog. Még mielőtt bárminek nekikezdett volna, egy asztali képen akadt meg a szeme. Gyakran nézte, kedves volt szívének: egy kopott családi kép. Rajta volt a legkisebb, Lujza lánya, még alig topogott. Mellette Zolika és Gabika, mint két tojás, de nem a hasonlóság miatt gondolta mindenki így, csak a fejformájukat örökölték a Déditől. Ők akkoriban már oskolások voltak, Gabika kezében már xilofon volt, amit kisiskolásként kapott. És ott volt nejével ő is, őszintén mosolygott. Hogy is ne mosolygott volna? Neje olyan fiatalka volt, hogy szinte lányának tetszhetett volna, és ő is olyan ifjú volt még akkor, kacér bajszával próbálta idősbíteni magát.
 Megmártotta tollát, ami restül szívta magába az indigókéket. A lap felé tartotta, majd idős csuklója remegni kezdett. Elmúlt az elhatározás, elillant az akarat: Kezéből csak úgy hullott ki a toll, mint az őszi falevelek hullnak enyhe szélben. A munkától elkeményedett ujjbegyeivel dörzsölgette a papír szélét; hátha visszatér a bátorsága.
Zajt neszelt, odakünn már a szentjánosbogarak fejtegették szárnyukat. Hatalmas mérget érzett, minden egyes ablaknak csapódó bogár iránt, mintha csak miattuk ne tudna írni.
Csak úgy, ahogyan csak ő szokta, megsimogatta a papírt: -Írjak?
És kicsit fájón sóhajtotta: -Minek?


(ezt csak Tóth Árpád tudta így leírni, ahogy. köszönet érte, millió)

Sokat mondó

Régen olyan kevesen voltak az emberek. Nagy üres tereket mutatnak a képek, vagy elküldtek mindenkit vagy elmentek a népek. Vagy nem zsúfolódtak nagyvárosokba, zsíros vidéki földeken lomha időben bámultak kevesen, előre szegezett szemekkel, kihúzva gerincet, csakis egyenesen. Minden nagyobb volt régen. Több anyagból masszívabb gépek, nagyobb csarnokok, magas tetőkkel, üresek ezek is, a szerelőkkel alig telt sorokban csak néhány alak - belegondolok - ma már mind mélyen földhalmok alatt.

A régi fotó mai szemmel üres. Hatalmas levegőtömbökkel, öles léptű kalapos férfiak között, ha nő is feltűnik: túlöltözött, vagy görnyedt háttal rőzsét cipelve nyomorult arccal tekintget ferde szögben felfelé lázas szemekkel, mintha tudná: száz évnek el kell telni, de lesz majd egy ember, ki érteni vágyik, mi nyomta lelkét, hová cipelte, s kinek a terhét.

A régi fotó kétirányú ablak. Néznek a holtak, és faggatnak:
- Hová tolakszik?
- Ki fia borja?
- Méricskélne?
- Nincs jobb dolga?
Vén az idő, csak álom az élet, és egyszer minket is majd így néznek. Úgy nézz a gépbe: a jövőbe nézel. Síron túlról, de szenvedéllyel.

photos:flickr.com

Gátak

Homály fedi az éjsötét leplét

Jövőt vajúdik a pillanat,

Kiforrott macskakövek mentén

Lassan lépked a pirkadat.

Ez a sokból csak egy, ez a második első

Ez javul, ha csökken, ez emelkedik,

Ha minden csak elfogy, a semmi megnő,

Az ész pókert blöfföl, a szív terít.

Istent játszik a monoton égbolt,

Mára már semmi, az bizony rég volt.

Lassult, halkult, kihűl a lázas,

Bolondnak indult, sosem volt százas.

(KM: Gaston)

Szender

Van egy éjjeli lepke a kávéspohár alatt.
Berepült, itt kőrözött, ráraktam, alulmaradt.
Most nyugodtan ül, szárnyai a hátán, nem izgatott.
Most, hogy egy pohár alatt van, már én is relax vagyok.
Színe a harmincas években lehetett divatban: kissé nagymamás.
Egyetlen látható előnye: százszálalékos asztalba olvadás.
Nem repked már bolond körökben kopogva, zúzva.
Nem dugja fejét egy hatvanas izzó fénykútba.
Kiviszem, a sötét hátha magába húzza.

photo:gaston

Borral, csendesen

...A lány az ágy szélén ült. Szeme a semmibe meredt. Fáradt ujjaival még épphogy tartotta cigarettáját, bár a parázs már rég elaludt. Mögötte ott volt összegyűrve a takaró. Csak elhagyottan hevert az ágyon. A helységet furcsa illat lengte be. A levegőben ott volt a cigaretta, a szegfűszeges tea, és a szex egyvelege.
Az asztalon két borospohár ácsorgott csendben. A földön szanaszét hevertek ruhadarabok, női, és férfi darabok is.
A lány az ágy szélén ült...

Minden kezdet nehéz?

A parkban ültek. Távolról csak annyi látszódott, hogy 4-5 lány kis körben ül a fűben, beszélgetnek, és a csendesebb percekben csak elfekszenek, és bámulják az eget. Igazából semmi különös, a környéken mindenki ezt csinálta, hiszen nyár volt, meleg, napsütéses nyár, így a fiatalok többsége a nyüzsgő belváros parkjaiban pihent.
A kis társaságból azonban az egyik lány mégis kitűnt. Ülve is látszott rajta, hogy alacsony, félhosszú haja kicsit kócosan hullott az arcába. Bohém nevetése távolra elhallatszott. Csak ő dohányzott a társaságban, kicsit kijjebb ült a körből így kímélve a többieket. Természetes külsejével és a többiektől való eltávolodásával is magára vonzotta az unatkozó szemeket.
A férfi egy padon ült. Ölében laptoppal, még a szabadban sem tudott igazán kikapcsolni. Felpillantott, mert egy bájos női kacaj ütötte meg a fülét, és kíváncsi volt, hogy nézhet ki. Kis körültekintés után meg is látta a lányt. Napsárga trikót viselt, és rövid fekete farmert. Dorkója mellette hevert hanyagul. A napfényben egy pillanatra megcsillant nyaklánca, de a férfi ebből a távolságból nem látta, hogy pontosan milyen. Egyszerűségével kitűnt mindenki közül.
Talán megérezte hogy figyelik, így mialatt a táskájában kutatott cigaretta után, hirtelen felpillantott. A tekintetük találkozott, de a lány a kezével ösztönösen matatott tovább.
Tíz hosszú másodperc is eltelhetett így mire a férfi feleszmélt. Nem volt benne biztos, hogy a lány is érezte azt amit ő, de úgy gondolta, a sorsa itt új irányt vett.

Reptér

A lány a váróban ült. Figyelt, mikor hallja meg a bemondó hangját. Bár a nyelvet nem értette, de tisztán kihallatszott egy idősebb férfi rossz kiejtése: Budapest. Próbálta kivenni a körülötte ülők reakciójából, hogy mit mondhatott be. Néhányan felálltak. Kezdte összeszedni a holmiját, szép kis csomagjában ott lapult rengeteg emlék a nyaralásról.
Tudta, az első dolga az lesz ha hazaér, hogy kidob mindent. A legszebb ruháit hozta magával, de azoktól is meg kell válnia. Nem akarja hogy bármi is emlékeztesse erre a szörnyű hétre, és arra a sokkal szörnyűbb férfira. Ahogy a bőröndöt tette fel a tolókocsira, meglátott egy táskát a szeme sarkából. Nem volt a közelében senki, magányos volt. A lány körülnézett, és a dohányzó üvegfalán át megpillantotta a táska gazdáját.
Szóval csak dohányozni mentek - gondolta - tehát a gép késik.
Minden további külföldön töltött perc szenvedés volt. Nagyon ideje lett volna, hogy véget érjen ez a hét.

Menekülés

...Az erdőben jártak. Inkább rohantak. A sűrű ágazás sokszor parancsolt megálljt a társaságnak, míg egy idő után már nem törődtek a fennakadt ruhadarabokkal, csak rohantak tovább, így némelyikük egyenruhája már annyira tépázott volt, mintha vadkutyák tépdelték volna cafatokra.
Egy közülük leány volt, fiatalabb, gyöngébb is mint ők. Leghátul futott, a négy férfi jól kitaposott útján próbált érvényesülni. Magassarkú lakkcipőjét már az erdő szélén lerúgta magáról, így talpát már rég szétvagdosta a bozótos, harisnyáján egyre több szál szaladt fel...

Szobaszonett

A száraz parkettán ült, törökülésben. Körülötte öreg molylepkék keringtek. Azért gondolta, hogy öregek, mert már évek óta ott voltak a szobájában.
A lány a száraz parkettán ült, és előrehajolva zsíros ujjaival szíveket rajzolt a földre. Egy régi dalt dúdolt, amit még gyerekkorában tanult az anyjától. A szövege magába foglalta mindazt, ami most foglalkoztatta; álmok, vágyak, és mesék az igaz szerelemről.
Visszasírta ezt a boldog, naiv, tapasztalat- és problémamentes gyerekkort. Fáradt szemeiben könny csillant, ahogy a remény találkozott a hitetlenséggel. Hiszen a hit csak egy szinonima a tudatlanságra.

Rapidoperett

Ez

A lány

Kiabál

Nevetés teliszáj

Dörrenés, itt viszály

Tán egy kis muskotály majd

Megoldja, mint jó bor a szájt

Csókban oldva fel minden aggályt

Aszályt hagyva szája nyomán

S ragályból is épp csak parány

Halovány emléke már

Harmatként illant a nyál

Itt már elmúlt a nyár

Rám az orvos se vár

Kopog már:

"Halál

Rá!"

(KM: Gaston)

Tél

                            Minden                                                               Álmos

                            Könnyes                                                             Remegő

                            Kicsinyes,                                                           Szédült

                            Szép.                                                                  Kék.

                            Mindig                                                                Ébred

                            Kipirul                                                                Menekül

                            Elválik,                                                               Összefut

                            Ép.                                                                     Ég.

                            Elfogy,                                                                Fáradt

                            Meginog,                                                            Egyedül

                            Elesik                                                                 Mardos

                            Lép.                                                                   Tép.

                            Semmi,                                                               Megjön

                            Sikerül                                                                Ideül

                            Kicsinál                                                              Ideál

                            Még.                                                                  Kép.

                            Nincsen,                                                             Közeleg

                            Beveszi                                                               Letarol

                            Elhiszi                                                                 Lejegel

                            Fél.                                                                    Tél.

(KM: Gaston)

Ritmust-have

Várok, hajnali dér, kerítés,

Kívül kerület, befeszült pincér

Nem érted, nem ért el még...

Állok, nyakamig ér, nyerítés,

Védett terület, beteszi, kimér,

Nem én, Te, nem én, te lépsz.

Járunk. Hol a madár kavicson

Ugrál, haladunk, ritmust-have

Tánc, ez a páratlan good-times.

(KM: Gaston)

Népi rigmus

Kicsordult a szemem könnye,

felborult a csíkos bögre!

Ha nem borult volna félre

Maradna a hideg télre!

(hujujujujuju! :D)

Hamu, cigarettafüst...

Hamu, cigarettafüst,

Fekete mély sötét üst

egyszer kiborul és majd

a szívemből egy csíra kihajt,

Kihajt, és mindent elfed,

a lélek mély szeretetre termett.

Vermet koporsóra cserél,

Ott még pár évig elél.

(2009.07.29)

Komplementerszív

Mihelyt véget ért a csend

Szálas csillók pörögtek

Sötét arcra estek le,

Egy szív utolsót dobbant.

Nem halt meg, csak bekómált

- mint aki szellemet lát -

Mert szeretni fél,

s meghalni gyáva.

De van-e értelme így,

szerelem nélkül hinni

hogy van még komplementer

egy páratlan szívnek is?

Bízza, hogy van még komplementer

ily' páratlan szívnek is,

Mert szeretni ennyire,

Bár meghalni jobban fél.

(2010.01.25)

Holdtölte (2009)

(Az alábbi novellát Afaneh Richarddal közösen írtuk)

A lány az órájára pillantott. Előbb ért oda, mint mindig. Még volt tíz perc. Tíz perc a végeérhetetlen boldogságig? Tíz perc a helyrehozhatatlan hibáig? Maga sem tudta.
Tíz perc a találkáig, maradjunk ennyiben.
Lenge nyári ruhácskát viselt, amolyan alul fodrosat, meleg augusztusi este volt. Hátat fordított a háznak, s az égre meredt. Telihold. Szerette, mert ettől mindig különlegesnek gondolta a napot. A táncoló bohém füstön keresztül a csillagokat kereste. Ez a belváros. Hiába. Igyekezett nem gondolni semmire. Azzal mindig mindent elront. Mégis sikerült annyira belefeledkeznie önmagába, hogy már a harmadik slukkot szívta cigarettájába, mióta a parázs kiesett a lába elé. Rágyújtott megint. Még négy perc. Szerette volna valamely különleges erővel noszogatni az időt. Nem tudta mire számíthat, de azt igen, hogy már nagyon szeretne túl lenni rajta.

A közeli toronyóra kilencet ütött. Eldobta a cigarettát, megfordult, s becsengetett.

-Egen...? - szólt egy rekettes női hang a nehéz fa ajtó mögül.
-Meghoztam - felelt a lány félénken.
Zár zárt követve kattant az ajtón majd résnyire nyílt.
A lány nagyot nyelt majd belépett. A kis előszobában sötétség honolt és dohszag terjengett.
-Gyere, gyere, itt vagyok a kisszobában - szólt az a hátborzongató női hang. Erőt merített a semmiből, majd továbbindult a labirintusnak tetsző lakásban. Zöldes fény szivárgott a szobából aminek a forrása egy ósdi fából készült tv volt, alig világította be a szobát. A vén nő akivel a lány alig egy holdtöltével ezelőtt ismerkedett meg, egy nyikorgó hintaszékben ült. Arcát félig takarta földig érő hófehér haja.
-Mutasd! - rikkantott éhséggel a szemében.
A lány apró üvegcsét vett elő, amiben kékes derengés örvénylett.
-Tessék - mondta, majd átadta a nőnek - Ahogy megbeszéltük. A lelkem egy igaz szerelemért.
-Igen lányom... Ahogy megbeszéltük - kezdett bele egy kaján vigyorral - A lelked egy igaz szerelemért.

Mondd ki te (2008)

Tudod mondanék én most is valami szépet
Ha nem látszana rajtam, hogy ennyire félek
Félek, pedig tudom hogy nem lenne szabad,
Félek, mert még nem tudom elhinni szavad

Sohase mondtam mikor mondhattam volna,
Mert talán féltem hogy minden szép meghalna
És nem maradna más csak üres szavak,
Amit nem üldözünk el, már az sem marad

Csak egy szó, csak egy test, és egy érintést várok
De egy sötét sikátorban egymagam állok
Ahol nem ér el szó, sem test, és én csak várok
Kiutat innen el csak egy módon látok:

Ragadj karon és vigyél el egy helyre
Hol tudom hogy semmi baj se lenne
Nem lenne ott senki, csak Te és veled én
Állnánk csendben kézenfogva a szakadék szélén

De még itt vagyok, és már az utcalámpák gyúlnak
Talán esőcseppek? Vagy a könnyeim hullnak
Kopott szívem hangosan zokog, lelkem némán sikít
Pedig nem is vagyok szomorú csak félek egy kicsit


Csak egy szó, csak egy test, és egy érintést várok
De egy sötét sikátorban egymagam állok
Ahol nem ér el szó, sem test, és én csak várok
Kiutat innen el csak egy módon látok:
Félek, kérlek fogd a kezem,
Félek, kérlek ölelj most meg,
Félek, kérlek mondd ki Te,
kérlek mondd ki Te
kérlek mondd ki Te, hogy szeretsz.

Hol volt, hol nem volt... (2008)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány. Egy napon az élet úgy hozta, hogy sorsukat összefonja. A fiú művész volt, a lány is, csak másképp. Boldogok voltak, és mögöttük tájkép, mintha egy mesekönyv színes lapjain élnének, látszólag soha, semmitől sem félnének...
De a lánynak új volt a helyzet, mert szivet már sok bántás sebzett, és félt, hogy megtörténik újra, a szívét majd ismét fájdalom dúlja... A fiú kitartott, segíteni akart, a lány fülébe édes szót szavalt. Eltelt egy-két hét és jó pár hónap, a lány megnyugodni látszott, hisz' biztos már a holnap. Kezdte elhinni szerelme szavát. Szerelme Ő? És méginkább barát!
Eljött a nyár és egymáshoz szoktak, boldog pillanatok bőven voltak. A lány lassan elfogadta, hogy egy fiú neki bókolhatna. A fiúnál jobbat nem is kereshetne, hát átadta magát a szerelemnek.
A fiú is változott ám, nem csak a lány, fénye megélénkült, mi rég volt halovány. Nagyszerű volt és még nagyszerűbb lett, talán ez a lány az életébe kellett. Szépen csendben eltelt a tél is, gondok jöttek mentek, és talán mégis, ettől lett a kapcsolatuk tartalmas, és szép is. Néha összezördültek, vitáikban volt lendület, és ahányszor kibékültek, mind a ketten megenyhültek.
A tél is enyhült, a nap néha ragyogott, bár melegedett, a tavasz még habozott. Ragyogott. Mármint a lány, mert boldog volt, az eltelt egy év mély nyomot hagyott. Habozott... Kettőjük között minden rendben volt, együtt nézték, ahogy a tavasz rügyet bont.
Egyik reggel márciusra ébredtek, a fiú csak annyit mondott: „Szeretlek!”
A lány nem felelt, gondolkozott, szépen csendben álmodozott.
Arra gondolt, ha majd egyszer unokái lesznek - és kíváncsiak persze - kérdezgetni fogják:
- Mama, mi a szerelem?
Válaszolni fog rá, öregesen persze:
- Igaz szerelem? Sose feledem... Mesét mondok el nektek, remélem már fekszetek... Figyeljetek!
Szemét behunyva lesz benne valami báj...
- Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy fiú, és egy lány...