Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány. Egy napon az élet úgy hozta, hogy sorsukat összefonja. A fiú művész volt, a lány is, csak másképp. Boldogok voltak, és mögöttük tájkép, mintha egy mesekönyv színes lapjain élnének, látszólag soha, semmitől sem félnének...
De a lánynak új volt a helyzet, mert szivet már sok bántás sebzett, és félt, hogy megtörténik újra, a szívét majd ismét fájdalom dúlja... A fiú kitartott, segíteni akart, a lány fülébe édes szót szavalt. Eltelt egy-két hét és jó pár hónap, a lány megnyugodni látszott, hisz' biztos már a holnap. Kezdte elhinni szerelme szavát. Szerelme Ő? És méginkább barát!
Eljött a nyár és egymáshoz szoktak, boldog pillanatok bőven voltak. A lány lassan elfogadta, hogy egy fiú neki bókolhatna. A fiúnál jobbat nem is kereshetne, hát átadta magát a szerelemnek.
A fiú is változott ám, nem csak a lány, fénye megélénkült, mi rég volt halovány. Nagyszerű volt és még nagyszerűbb lett, talán ez a lány az életébe kellett. Szépen csendben eltelt a tél is, gondok jöttek mentek, és talán mégis, ettől lett a kapcsolatuk tartalmas, és szép is. Néha összezördültek, vitáikban volt lendület, és ahányszor kibékültek, mind a ketten megenyhültek.
A tél is enyhült, a nap néha ragyogott, bár melegedett, a tavasz még habozott. Ragyogott. Mármint a lány, mert boldog volt, az eltelt egy év mély nyomot hagyott. Habozott... Kettőjük között minden rendben volt, együtt nézték, ahogy a tavasz rügyet bont.
Egyik reggel márciusra ébredtek, a fiú csak annyit mondott: „Szeretlek!”
A lány nem felelt, gondolkozott, szépen csendben álmodozott.
Arra gondolt, ha majd egyszer unokái lesznek - és kíváncsiak persze - kérdezgetni fogják:
- Mama, mi a szerelem?
Válaszolni fog rá, öregesen persze:
- Igaz szerelem? Sose feledem... Mesét mondok el nektek, remélem már fekszetek... Figyeljetek!
Szemét behunyva lesz benne valami báj...
- Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy fiú, és egy lány...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése