(Az alábbi novellát Afaneh Richarddal közösen írtuk)
A lány az órájára pillantott. Előbb ért oda, mint mindig. Még volt tíz perc. Tíz perc a végeérhetetlen boldogságig? Tíz perc a helyrehozhatatlan hibáig? Maga sem tudta.Tíz perc a találkáig, maradjunk ennyiben.
Lenge nyári ruhácskát viselt, amolyan alul fodrosat, meleg augusztusi este volt. Hátat fordított a háznak, s az égre meredt. Telihold. Szerette, mert ettől mindig különlegesnek gondolta a napot. A táncoló bohém füstön keresztül a csillagokat kereste. Ez a belváros. Hiába. Igyekezett nem gondolni semmire. Azzal mindig mindent elront. Mégis sikerült annyira belefeledkeznie önmagába, hogy már a harmadik slukkot szívta cigarettájába, mióta a parázs kiesett a lába elé. Rágyújtott megint. Még négy perc. Szerette volna valamely különleges erővel noszogatni az időt. Nem tudta mire számíthat, de azt igen, hogy már nagyon szeretne túl lenni rajta.
A közeli toronyóra kilencet ütött. Eldobta a cigarettát, megfordult, s becsengetett.
-Egen...? - szólt egy rekettes női hang a nehéz fa ajtó mögül.
-Meghoztam - felelt a lány félénken.
Zár zárt követve kattant az ajtón majd résnyire nyílt.
A lány nagyot nyelt majd belépett. A kis előszobában sötétség honolt és dohszag terjengett.
-Gyere, gyere, itt vagyok a kisszobában - szólt az a hátborzongató női hang. Erőt merített a semmiből, majd továbbindult a labirintusnak tetsző lakásban. Zöldes fény szivárgott a szobából aminek a forrása egy ósdi fából készült tv volt, alig világította be a szobát. A vén nő akivel a lány alig egy holdtöltével ezelőtt ismerkedett meg, egy nyikorgó hintaszékben ült. Arcát félig takarta földig érő hófehér haja.
-Mutasd! - rikkantott éhséggel a szemében.
A lány apró üvegcsét vett elő, amiben kékes derengés örvénylett.
-Tessék - mondta, majd átadta a nőnek - Ahogy megbeszéltük. A lelkem egy igaz szerelemért.
-Igen lányom... Ahogy megbeszéltük - kezdett bele egy kaján vigyorral - A lelked egy igaz szerelemért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése