Régen olyan kevesen voltak az emberek. Nagy üres tereket mutatnak a képek, vagy elküldtek mindenkit vagy elmentek a népek. Vagy nem zsúfolódtak nagyvárosokba, zsíros vidéki földeken lomha időben bámultak kevesen, előre szegezett szemekkel, kihúzva gerincet, csakis egyenesen. Minden nagyobb volt régen. Több anyagból masszívabb gépek, nagyobb csarnokok, magas tetőkkel, üresek ezek is, a szerelőkkel alig telt sorokban csak néhány alak - belegondolok - ma már mind mélyen földhalmok alatt.
A régi fotó mai szemmel üres. Hatalmas levegőtömbökkel, öles léptű kalapos férfiak között, ha nő is feltűnik: túlöltözött, vagy görnyedt háttal rőzsét cipelve nyomorult arccal tekintget ferde szögben felfelé lázas szemekkel, mintha tudná: száz évnek el kell telni, de lesz majd egy ember, ki érteni vágyik, mi nyomta lelkét, hová cipelte, s kinek a terhét.
A régi fotó kétirányú ablak. Néznek a holtak, és faggatnak:
- Hová tolakszik?
- Ki fia borja?
- Méricskélne?
- Nincs jobb dolga?
Vén az idő, csak álom az élet, és egyszer minket is majd így néznek. Úgy nézz a gépbe: a jövőbe nézel. Síron túlról, de szenvedéllyel.
photos:flickr.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése