Homlokráncok közé szorult már az idő, szemére is kéne már az okuláré. A félhomályos szobácskában egy szépen rendezett, de kopott asztalnál ült. Pergament és tintát vett elő, olyan határozott mozdulattal, hogy maga is elhitte, most írni fog. Még mielőtt bárminek nekikezdett volna, egy asztali képen akadt meg a szeme. Gyakran nézte, kedves volt szívének: egy kopott családi kép. Rajta volt a legkisebb, Lujza lánya, még alig topogott. Mellette Zolika és Gabika, mint két tojás, de nem a hasonlóság miatt gondolta mindenki így, csak a fejformájukat örökölték a Déditől. Ők akkoriban már oskolások voltak, Gabika kezében már xilofon volt, amit kisiskolásként kapott. És ott volt nejével ő is, őszintén mosolygott. Hogy is ne mosolygott volna? Neje olyan fiatalka volt, hogy szinte lányának tetszhetett volna, és ő is olyan ifjú volt még akkor, kacér bajszával próbálta idősbíteni magát.
Megmártotta tollát, ami restül szívta magába az indigókéket. A lap felé tartotta, majd idős csuklója remegni kezdett. Elmúlt az elhatározás, elillant az akarat: Kezéből csak úgy hullott ki a toll, mint az őszi falevelek hullnak enyhe szélben. A munkától elkeményedett ujjbegyeivel dörzsölgette a papír szélét; hátha visszatér a bátorsága.
Zajt neszelt, odakünn már a szentjánosbogarak fejtegették szárnyukat. Hatalmas mérget érzett, minden egyes ablaknak csapódó bogár iránt, mintha csak miattuk ne tudna írni.
Csak úgy, ahogyan csak ő szokta, megsimogatta a papírt: -Írjak?
És kicsit fájón sóhajtotta: -Minek?
(ezt csak Tóth Árpád tudta így leírni, ahogy. köszönet érte, millió)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése